2012. december 3., hétfő

Kíváncsi vagyok van-e olyan ember, akivel miután összevesztem nem kibeszél, hanem azt mondja: a francba, hiányzik.!

~Nehéz dolog minden nap ugyanazt látni. Végig nézni, amint elmegy melletted, és közben rád se néz. Figyelni, amint épp mással beszél,vagy épp nevet. Reménykedni, hogy egyszer talán megakad rajtad a tekintete. Hogy talán majd le se tudja venni rólad. Bízni, majd csalódni. Nap, mint nap, mindig ugyanez. Egyszer beletörődsz, hogy nincs esélyed, máskor csak sírsz emiatt. Vagy reménykedsz, álmokat gyártasz... Olyan ábrándokat kergetsz, amit soha nem érhetsz el. Elmész a poklok poklába, és visszajössz onnan. Megtépázva, és megint hátrahagyva egy darabot magadból... De te csak várod a napot, amelyen egyszer talán rád néz, amelyikben még beszélhetsz is vele. De ez a nap nem akar eljönni. Soha, pedig hányszor elképzelted már, és hány álmatlan éjszakád volt emiatt? Tudod, butaság valakit ennyire szeretni, mégsem tehetsz ellene. Hogy is tiltakozhatnál? Nem szüntethetsz meg valamit, amit nem szándékosan alkottál. Sőt, amit nem is te alkottál. Megküzdhetsz a legnagyobb félelmeiddel, bárkivel, és bármivel... De ezt az érzést nem tudod legyőzni. A felszín alásöpörheted, elrejtheted. Azt szabad. És lehet. Néha még kell is. De magadat nem csaphatod be huzamosabb időn keresztül. Rád fog törni újra, és újra, az az eszméletlen vágy, hogy a közelébe legyél, hogy láthasd, hogy megérintsd... És mégse lesz soha semmi. Hiába a remény, hiába a könnyek. Ez az élet, és nem egy tündérmese. Valaki boldog, más meg szomorú. Ilyen az egyensúly. Mert nem csak te szereted. Más is. És ha viszonozná az érzéseidet, az valakinek hatalmas fájdalom lenne. Akkor is, ha te a világon semminek se tudnál így örülni. Talán ezért nem lehetsz boldog. Valahogy mindig te kapod meg a 'szenvedő' szerepét. Akinek a végén semmi se jut. Csak fájdalom és mély üresség. Amit nem tölthet be többé semmi. Semmi..

~Annyira kíváncsi lennék, mi zajlik le a fejedben, amikor meghallod a nevem..

~Mondhatnám az utca nyelvén: kajakra átbasztál!
Mondhatnám kulturáltan: zátonyra futott kapcsolatunk!
Mondhatnám, ahogy a haverok: jól beszoptad!
Mondhatnám, ahogy érzem: egyedül én bíztam benned ezen a Földön, és ezért rúgtál belém a földön.

~Ültem a széken... csak ültem. Nem tudom hány percig vagy óráig...csak ültem. Arra gondoltam milyen volt az illatod, hogyan fogtad meg a derekam mikor puszit adtál, hogy böktél meg amikor viccelődtünk... csak magunkat láttam. Együtt... lehetőségem lett volna odabújni hozzád,megcsókolni, kérni, hogy szeress. Könyörögni! Akartalak, ott, akkor,mindig és most! Akarom újra, hogy láthassalak, halljam a hangod, érezzem az illatod és azt,hogy ne féljek ezt kimondani. Akarom! Mert kellesz. Mert szeretlek.!

~Az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen másodpercig is olyasvalakire pazarold, aki nem becsül meg, nem értékel...

~Ismered azt a helyet az álom és az ébrenlét között? Ahol még emlékszel rá, mit álmodtál. Én ott foglak mindig szeretni..

~nehezen telik egy nap, amikor nem beszélünk, amikor nem mosolyogsz rám.. amikor nem tudom mi van veled.. mára rájöttem, hogy lehetetlent kérek magamtól.. nem tudok így elviselni egy napot sem.. a szívem elkezd verni, mint bolond óra amikor írsz nekem.. akármit írsz boldogan mosolygok.. ha valami bánt téged, nekem is ugyanúgy fáj talán még jobban.. állandóan melegség van a szívemben, és 5 percnél tovább nem tudok nem rád gondolni.. azt hiszem csillapíthatatlanul beléd szerettem..

~Ha nem gondolod komolyan, akkor nem is kéne kimondanod, hogy szeretlek. De ha komolyan gondolod, akkor szerintem sokszor ki kell mondani. Az emberek hamar elfelejtik.

~Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában - biztonságban van a neved.

~Volt, hogy elhittem neked, minden szép lesz. Vár egy újabb állomás, veled egy újabb élet. Kettőnkről szólt egy tánc az éjben, és tudtam nincs tovább, de nem féltem..

~letaszítottál volna mégis megvan még a helyem
leszarom,hogy minek látsz, gondolj amit akarsz,
én építem az életem,amég te falat kaparsz.


~Mikor visszaemlékezem, hogy milyen volt, próbálom tompítani a leírni kívánkozó szavakat, hogy legalább a látszata ne legyen meg, hogy még mindig felkavar.

~Elengedlek, azzal a szürke, semmilyen érzéssel, hogy valamikor a szívem közepén voltál, most pedig ott kuporogsz a legszélén, és már csak kapaszkodni sincs kedved.

~Az élet egyszerű. És rövid. Ha valami boldoggá tesz vigyázz rá, mert bármikor elvehetik tőled.

~Valahogy mi csajok, mindig mások voltunk, mint a pasik. Visítottunk egy egértől, sírtunk a Titanic végén. Na ez az amire a pasik soha nem lesznek képesek.

~Jó barátokat nagyon nehéz találni, akik ott vannak neked akkor is, amikor tévedsz, de közben nem csak azt mondják, amit hallani akarsz. Azt is hajlandónak kell lenniük elmondani, amit hallanod kell.

~Mindig van olyan, aki marad, és olyan is, aki elmegy. Ez másokkal is így van. Ha senki sem tenne semmit, csak azért, mert fél az elválástól, mi lenne? Embernek lenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk ezzel a bánattal együtt élni. Ez a szeretet, és az emlékek és az emlékezés. Ha csak ezek egyike is megvan, az erőt adhat ahhoz, hogy tovább élj. Ha ezek közül egy sincs, akkor nem leszel képes tovább élni.

~minden vágyam, hogy végre rám találsz, de mit tegyek, ha egyszer háttal állsz?

~Ki kell tárnod a szívedet! Bármilyen hihetetlen is, de ha figyelsz a szívedre, akkor az a bizonyos valaki előbb-utóbb kopogtat. Ott áll az ajtóban. ...csak rendszerint túl gyáva vagy és túl sok kifogást találsz, hogy ma éppen miért is ne nyisd ki azt az ajtót.

~Hiányzik, hogy valaki megkérdezze merre vagyok. Hiányzik, hogy hiányozzak valakinek. Hiányzik, hogy valaki akarja az ölelésemet. Hiányzik, hogy valaki mellett legyek. Hiányzik az, hogy valaki törődjön velem. Hiányzik, hogy valaki emlékeztessen arra mennyire különleges vagyok. Hiányzik, hogy fontos legyek valakinek..

~Az élet nem könnyű. A szerelem fáj, a pasik hazudnak, a barátok hátba szúrnak, az emberek meghalnak, a szülők kiabálnak.. te mindig próbálkozol, de sosem vagy 'elég jó'.. és nem érted miért.

~Azt hittem ismerlek. Azt hittem különleges vagy. Azt hittem más leszel. Azt hittem örök, ami köztünk van. Azt hittem szeretsz. Azt hittem szerettelek. Nem! Tudom, hogy szerettelek és tudom, hogy te is szerettél. De mindez megváltozott. Különlegesek voltunk együtt, egy darabig. Egyszer csak valami megváltozott. Te voltál a fiú, akire esküdtem volna, hogy különleges. De rájöttem ugyan olyan vagy, mint a többi.

~nem kívánok neked semmi rosszat.. de levegőt sem.

~gyerünk, állj fel, próbáld meg mégegyszer.. nem létezik olyan, mit nem érhetsz el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése