elesni. felállni. tovább menni.

Rettegtem az érzéstől,hogy milyen Téged elveszíteni...Rosszabb mint gondoltam.

~Engedd meg hogy felfrissitsem a memóriád. Én voltam az egyetlen aki meghallgatta a problémáid.Én voltam az egyetlen aki figyelt rád.Csak én álltam melletted amikor mindenki mondta hogy hagyjalak. Én álltam ki érted. Én voltam az egyetlen aki szeretett anak ellenére,hogy semmi okot nem adtál erre.Én voltam az egyetlen aki ott volt neked,amikor senki más nem..

~ Mi van akkor, ha most nem írok rád én először? Ha most nem válaszolok neked? Ha most én hagylak ott téged agyalva?
Igen, mi van akkor, ha most te leszel az, aki totálisan átvágva érzi magát.

~Már szinte szégyelled magad, amiért valaki ilyen fontos lehet számodra. Hogy nélkülük semminek érzed magad. Senki sem képes megérteni, hogy ez mennyire fáj. Reménytelenül érzed magad, mintha semmi sem tudna megmenteni és amikor vége, és eltűnt, már majdnem azt kívánod, hogy újra tied legyen az a sok rossz, mert így tied lehetne a jó is.

~ Emlékszem még mikor először rám írt.. emlékszem, mikor reggelente megnéztem az üzeneteimet, mindig volt egy tőle.. emlékszem mikor először láttam az utcán, emlékszem arra a félénk intésre, emlékszem az pillantására, emlékszem a mosolyára.. emlékszem mikor először beszéltem vele élőben és az első puszira tőle.. a szemére, hangjára és halk nevetésére.. emlékszem az első leghosszabb beszélgetésünkre.. ezeket soha nem felejtem, csak bánom, hogy már elmúlt.. elmúlt az az érzés melyet akkor éreztem, mikor rám írt, mert már nem ír.. elmúlt az az érzés melyet akkor éreztem amikor reggel megnéztem az üzeneteimet, mert már nem kapok.. de az az érzés mikor látom, megpuszil és vele beszélek soha nem fog elmúlni, mert számomra ez felejthetetlen!

~ Mindig, amikor rád gondolok, emlékeztetnem kell magamat, hogyha beszélni akartál volna velem, akkor tudtál volna.

~Talán elfelejtetted, mennyit jelentettem neked? Hogy miket mondtál nekem? Semmi nem maradt meg abból, ami kettőnk közt volt? Tagadhatod, harcolhatsz ellene, de én tudom, hogy mikor meglátsz, neked is egy űr tátong a szívedben. Elrontottuk, és mindkettőnknek fáj..De mosolyogjunk, és tegyünk úgy, mintha nem bántana. Csak így érhetjük el, hogy a másiknak minél jobban fájjon..Valaha mosolyt akartunk csalni egymás arcára, most viszont könnyeket a másik szemébe.

~Elképzelem, hogy ott állsz tőlem pár méterre és csak engem nézel, elindulsz felém, oda lépsz, elém szemembe nézel, átkarolod a derekamat és megcsókolsz.
Tudom, hogy nem lenne szabad rólad álmodoznom, mert ha megint csak át vágsz, még nagyobbat fogok koppanni.
Félek, hogy te amiket mondasz nem gondolod olyan komolyan mint ahogy én..

~Rettegtem az érzéstől,hogy milyen Téged elveszíteni...Rosszabb mint gondoltam.

~tettél már valaha olyat, amelyről tudtad, hogy hatalmas ostobaság, még is szükséged volt rá, hogy megcsináld? Ez az a fajta érzés, amikor tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy hatalmas, visszacsinálhatatlan baklövést követsz el és tudod, hogy hihetetlenül fog fájni a legvégén? Mikor a magadnak feltett "Kellett ez nekem" kérdésre azt válaszolod, hogy igen, bár egy józan eszű ember gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy NEM?!

~ A gondok azok, amik nem múlnak el egy bocsánatkéréssel  vagy egy puszival.

~ Mindig lesz egy ilyen ember az életedben. Nem számít, hogy hány kapcsolata volt, hogy hányszor nem válaszolt az üzeneteidre, hogy hányszor nem vett rólad tudomást , hogy hányszor tett úgy, mintha nem számítanál neki, hogy hányszor ültél a földön és sírtál miatta, vagy érezted úgy, hogy semmit sem érsz. Nem számít hányszor mondtad magadnak, hogy ő nem számít neked, de legbelül, mindig mikor írt neked, rád nézett, megölelt, vagy csak kimondta a nevedet, a falak, amiket magad köré építettél eltűntek és nem tehettél róla, de boldog voltál. Még ha nem is akartál az lenni.

~ Ha már nincs egyetlen okod sem maradni, akkor az egy jó indok arra, hogy továbblépj.

~Hányszor fogadtad meg, hogy őt már nem... már nem engeded el. Mert már annyi fájdalmas emlék kísér. Vagy csak egy. De az is sok. A fájdalomból az is nagyon-nagyon sok. És megfogadod, hogy őt nem, nem engeded el. Mert tudod, hogy ő sem akar menni. Mégis megy. Mert kell. Mert muszáj mennie. Nem akarod elengedni, mégis újra megteszed. Elengeded. Őt is. Mert valami erre kényszerít. Valami. Amit úgy hívnak: Szeretet... Ezért engeded el. Mert szereted. Igen, néha engedni kell. Van ilyen...

~Mindig a megfelelő pillanatra vártam, hogy elmondjam neked. Inkább a megfelelő embert kellett volna keresnem, akinek tényleg lett volna értelme elmondani..

~Én ehhez túl gyenge vagyok. Talán erősnek tűnök mások szemébe, de nem vagyok az, egy kicsit sem. Képes vagyok a legkissebb dolgoktól is sírva fakadni és igenis fáj, ha csalódást okoznak. Képes vagyok egy perc alatt begurulni, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én akarom. Folyton ugyanazok a problémák ismétlődnek, hogy senkire nem lehet számítani, és amúgy sem vagyok felnőtt. Lehet, hogy nem is akarok az lenni.Tudod, majd megszokom, ahogy mindig. Mindig ez történik, mindig félre siklanak a dolgok, mindig elrontok valamit, de mindig kiheverem. Szerintem néha csak azért éljük túl a dolgokat, mert képtelenek vagyunk belehalni.

~ Ő mindenkivel rendes. A probléma az, hogy amikor velem volt kedves, azt hittem az azért van, mert én különleges vagyok neki.

~ Ott kezdődik, hogy ránézel. Egy pillanat elég ahhoz, hogy úgy gondold "aranyos". Egy újabb pillantás elég ahhoz, hogy úgy érezd "bejön". Egy perc elég ahhoz, hogy elkezd magad győzködni, hogy ez nem olyan ... Ez más, nem úgy érzel. míg győzködöd magad, elkezdesz álmodozni róla. Míg álmodozol, teljesen belefeledkezel, és onnantól kezdve mindegy, hogy hol, hogyan látod, mindig érezni fogod a pillangókat a gyomrodban ... És egy szó elég ahhoz, hogy mindezt összetörje. És te csak tovább győzködöd magad..

~ Amikor elvesztesz valakit, az az érzés örökre veled marad. Hogy emlékeztessen rá, milyen könnyű, hogy megbántsanak.

~ Soha nem felejtem, mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges, ami örökre megmarad emlékezetemben. Talán a szemeid, talán a kezeid vagy az ellenállhatatlan mosolyod. Mindazok a dolgok, amiket már oly jól ismerek. Bármi is volt az, magával ragadott és megigézett. Ha most rád nézek, olyan embert látok, aki életem mindennél fontosabb részévé vált. Vannak pillanatok, mikor újból érzem a varázslatot, ugyanazt a láthatatlan erőt, amely feléd húz éppúgy, mint mikor legelőször találkoztunk. És ilyenkor újból megtörténik velem: szerelmes leszek!

~ Ő engem soha nem fog szeretni. Tudom.És tudnom is kell. Mert különben belepusztulok, ha mással látom majd.

~ Beszélni szeretnék veled, de nemfogok rádírni.
Megakarlak ölelni, de nem fogok közeledni!
elszeretném mondani hogy fontos vagy nekem, de nemfogom.. mert tudom hogy te nem így érzel.

~ Tudod, mit jelent az, ha az embernek megtört a szíve? Azt jelenti, hogy a szíved nem egész, ezért nem tudsz igazán semmit teljes szívvel csinálni.

~ Nagyon rossz érzés, amikor Te tudod, hogy a dolog működne, de a másik nem szeretné. Amikor hiába tennél meg bármit, ő egyszerűen nem szeret téged.. nem téged szeret. Akár akarjuk, akár nem, végül mindig rá kell jönnünk, hogy mitől félünk. Néhányan attól, hogy ‘talán sose bocsát meg nekem’. Mások attól, hogy ‘talán túl közel engedem magamhoz’. Néhányan attól, hogy vajon ‘el tudna küldeni?’. A világ valójában annyira félelmetes hely, s még rettenetesebbnek érezzük, ha egyedül kell szembe néznünk a félelmeinkkel.

~ Amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, a legkeserűbb könnyeink felelevenítik minden emlékét azoknak az óráknak, amikor nem szerettünk eléggé.

~ Nem beszélek veled, hiszen ismersz: a ’majd jön, ha jönnie kell’ reménye nekem elég. Szeretlek.. de nem alázkodom meg előtted. Majd hívsz, ha akarsz; csókolsz, ha akarsz; viszontszeretsz, ha akarsz. Már csak Te kellesz hozzá - én minden órában, minden percben hívnálak.

~ Senki nem határozhatja meg, kibe lesz szerelmes - és annak sem lehet az érzéseit megváltoztatni, aki nem viszonozza a tieidet..

~Te nem csak egyszerűen itt hagytál és elmentél, hanem szabályosan elfutottál.. de van egy dolog, amit itt hagytál magad mögött. Egy dolog, amire nem tudok rájönni: vajon afelé futottál, amit akarsz? Vagy az elől futottál el ilyen messzire, amit félsz akarni?

~A legrosszabb az egészben, hogy mennyire emlékszek mindenre veled kapcsolatban. Emlékszek minden kis dologra, amik miatt magad voltál: a második nevedre, a szemed színére, arra az ostoba félmosolyra, ami akkor jelent meg az arcodon, amikor valami vicceset mondtam de próbáltál úgy tenni, mintha nem lett volna az, és emlékszem a bizonytalanságaidra. Emlékszem mindenre, amit nekem mondtál: a családodról, az életedről, arról, hogy mit szeretsz csinálni. Még a helyekre is emlékszem: hogy hol voltam, amikor először bevallottad, hogy tetszem neked, amikor megfogtad a kezem és megcsókoltál, és hogy hol voltam, amikor eldöntötted, hogy már nem akarsz velem lenni többet. Mindenre emlékszem, és talán ez az, amiért valójában sosem tudok továbblépni, mert nem tudom elfelejteni, hogy abban a pár hónapban, amíg törődtél velem, milyen jók voltak a dolgok.