abandoned..*

~Egyike az elme nagy ellentmondásainak: bármi, amit elérsz, idővel unalmassá válik, és bármi, amit nem érsz el, kívánatos marad.

~Ne ragadj le a múltban, ne ragaszkodj hozzá foggal-körömmel. Ne akarj abban maradni, ami már sohasem lesz olyan, mint volt. Fogadd el azt, ami van. Ami jön, mert az még bármilyen lehet. Csak rajtad múlik. Engedd el, és lépj egy nagyot, szállj ki, mert az, ami csak fájdalmat okoz neked, nem kell, hogy az életedben legyen. Az, akinek nem vagy elég most, aki megaláz, talán sohasem leszel az. Menj tovább, és hidd el, jön majd olyan, akinek elég leszel. Ne akarj görcsösen megfelelni.

~ Mindenki 'ezüst érmes, jelentéktelen és második'? Miért olyan ember körül futjátok feleslegesen a köröket, aki senkibe vesz titeket és csalódnotok kell benne mindig? Miért nem veszitek figyelembe azt, akinél elsők is lehetnétek, soha nem ezüstérmesek, főleg nem jelentéktelenek, hanem számára talán a 'minden vágy'? Ha észrevennétek talán nem lenne ennyi 'jelentéktelen és második'..
   
~Azt akarom, hogy minél jobban eltollak magamtól, te annál inkább húzz vissza.

~Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható..

~Egy nőt nem azért szeretsz, mert gyönyörű. Azért gyönyörű, mert szereted.

~Ó, tudom. Minden vágyad az, hogy lásd, összeomlik a világ körülöttem. De van itt valami, amit te még nem tudsz. Omlott már össze. Nem egyszer, nem kétszer, és valószínű, újra meg fog történni. De tudod, veled ellentétben én biztos vagyok abban, hogy a legapróbb szilánkokat is megtalálom és sokkal jobban visszaépítek mindent, mint ahogy volt. Mert tudod, csak azt vehetik el tőlem, ami nem az enyém. Szóval úgyis folytatom. Mert hiszek magamban. Mert tudom, hogy mire vagyok képes. És tudod, mit? Fájjon csak a fogad arra, ami az enyém. Tedd meg nyugodtan. De soha ne felejtsd el: előtted is ott állt a lehetőség. Te is megkaphattad volna.

~Minden férfi életében csak egy nő létezik, a többi csupán az árnyéka.

~Szeresd, mert ha nem teszed, megteszi más. Törődj vele, mert ha nem figyelsz oda rá, elhagy téged. Öleld meg, ha kéri, mert ha nem teszed, megkapja majd mástól azt, amire vágyik. Ne akkor akard megfogni a kezét, amikor már hiába. Egyszerű későn kapkodni. De nem akkor kell észbe kapni, amikor már késő. Addig örülj, amíg egy nő szeret és törődik veled - akkor is, ha túl sokat. Örülj neki, mert abban a pillanatban, hogy nem teszi, meghal valami. Valami, amiért később mindent odaadnál, de tudod, van, hogy akkor már késő lesz.

~Ha játszol, veszíthetsz. Ha nem próbálod meg, veszítettél.

~Ez a baj ma a világgal: senki sem mondja ki, hogy valójában mit érez, inkább magunkban tartjuk. Szomorúak vagyunk, de nem sírunk; vidámak vagyunk, de nem táncolunk és nevetünk, sőt sokszor még csak el sem mosolyodunk. Mérgesek vagyunk, de nem üvöltünk; szeretünk valakit, de nem ölelünk. Miért? Mert valójában mind szégyenkezünk az érzéseink miatt, és ez a baj ma a világgal.

~Ő az első szerelmed. Én az utolsó szándékozom lenni, bármeddig is kell várnom.

~Hiányozni fogok? Hiányozni fog az az ember akit annyiszor megbántottál? Vagy aki sokszor fájdalmat okozott neked? Hiányozni fognak a bocsánatkéréseim, amiket akkor is megtettem mikor nem is én voltam a hibás? Hiányozni fog minden fura dolgom, a beszélgetéseink vagy épp a vitáink? Kíváncsi vagyok…hogy vajon a bennem lévő hiánnyal fel fog e érni. Hogy mikor visszajövök azzal fogsz e üdvözölni, hogy “Nagyon hiányoztál..Végre itt vagy" vagy pedig rá kell döbbennem, hogy már akkor elfelejtettél mikor elmentem…

~Szerelmet szeretnék, nem pedig szeretőt..

~Minden pillanatban ott a lehetőség, hogy betoppan valaki igazán különleges az életedbe. Sohasem tudhatod, hogy melyik lesz az a perc, amikor ott terem melletted. Hiszen ilyen ez: jön, amikor eljött az ideje, megérkezik, és nem kérdés a folytatás. Persze van, hogy már annyira vágysz arra, hogy betoppanjon, hogy minden apró lépésre azt hiszed, hogy boldoggá fog tenni, közben meg csak hátráltat az összes.

~Engedj kérlek, ha el kell mennem innen. nem maradhatok tovább, hisz el romlott már minden..

~Igen, persze, beleszakad a szíved, na és? Érdekel valakit? Nem. Látszólag igen, de mélyebben? Menekülnek, nem akarják látni, minek is akarnák. Elég a saját bajuk, nemhogy még a te darabokra szakadt szíved felett üljenek megoldásért malmozva. Magasról tesznek rá. Nem érdekli őket, és nem is várhatod el hogy érdekelje. Tudnának segíteni? Nem. Csak te léphetsz túl rajta. Foglalkozz csak a saját szíveddel, a saját sebeiddel. És abban a pillanatban, hogy elég erős leszel begyógyítani, más sem tud tartós sebeket okozni rajtad, mert előbb begyógyítod, mint fájna. Ne mástól várd a segítséget, azt, hogy majd jobb lesz. Előbb hal meg a lelked, még sikítasz is talán egy utolsót, ám mégis úgy tesznek inkább, mintha észre sem vették volna. De a lelkünket mindig megmenti valami. Egy apró remény sugár, egy mosoly, egy ölelés, .. valami mindig jön, mert olyan nincs, hogy a földön maradnánk. Az kizárt. Csak vedd már észre.

~ Segítenél? Ja, bocsánat, elfelejtettem, hogy számodra csak akkor létezem, amikor éppen szükséged van rám..

~Én mostantól csak egy átlagos lány leszek. Nem több. Nem több, és nem kevesebb. Nem várok el semmit, nem teszek semmit. Minden csak lesz, ahogy lesz. Ezentúl mindig a könnyebbik utat választom, nem fogok küzdeni, nem fogom megmagyarázni a dolgokat, már nincs erőm, és igazából nincs is miért...Igen, legszívesebben most veled lennék, és csak nézném, de nem tehetem. Lemondok róla. El kell hogy menjek mellette az utcán. El kell, hogy felejtsem...Így kell lennie, jobb lesz..sokkal jobb. Ez mind nem baj,..hidd el hamar menni fog. Észre sem veszem és már elfelejthettelek...És majd vár rám valami új. Inkább mindent csak feledek. hamar eltelt ez az 1 év. Mindig mindenben, csak reménykedtem, aztán...itt vagyok, és már nem hiszek semmiben, elvesztegettem az éveim. Lehet, hogy kisgyerek voltam, és még mindig gyerek vagyok, de az ember igazából mindig is gyerek marad. Tudod, szerintem leszek elég erős, hogy kibírom nélküled. Minden elmúlik egyszer, a barátságok, a szerelem, az érzések. A szerelem csak egy szó, de ami alatta van teljesen más. Én máshogy szeretlek téged, mint eddig bárki mást szerettem, de ha fogok még ebben az életben szeretni valakit, az is csak egy szimpla szerelem lesz. Ugyanabban a mondókába foglak titeket sorolni. Sok mindent szeretek benned még mindig.Ki ne szeretne?...Vannak dolgaid, amikkel egy embert el tudsz taszítani, de alapvetően a legértékesebb ember vagy, akit ismerek...neked még sok dolgod van az életben. Remélem minden egyes célodat eléred.MINDEGYIKET. Most, hogy így visszagondolok, annyira jó lenne, ha én is tudtam volna segíteni ezekben. De nem így volt. Iszonyú nehéz lesz. Lehet, minden nap sírni fogok érted, sőt biztos, de nem akarom, hogy neked rossz legyen..

~Szomorúnak kéne lennem, de nem vagyok, mert nekem az számít, aki velem van, nem az, aki elhagyott..

~Egyszer elérkezel arra a pontra, hogy azt mondod: Állj! Nem bírod tovább... és feladod. Dühvel túlfűtött önsajnálattal heversz a padlón... és vársz. Nem bízol, nem remélsz... csak vársz. Egy nap elunod a várakozást... és felállsz. Felállsz... és vállat rándítva tovább mész. Miért? Mert az értelmetlen várakozás csak önpusztítás. Nem leszel jobban tőle, de nem is halsz bele... És ez a se ide, se oda állapot arra ösztönöz, hogy lépj... Mindig csak előre... mert ha visszafele akarnál menni,rájönnél, nem létezik az az út, melyen érkeztél. Nem számít, mit hagytál magad mögött, az sem, hol tartasz most, csak az, hogy mi felé haladsz... az a te irányod, az a te utad...

~veled terveztem a jövőmet, de úgy látszik, nem szereted, ha veled törődnek..'

~Te akartad így. Nekem még szükségem volt rád. Először azt hittem, nem bírom nélküled és így is volt. Volt olyan nap, amikor minden perben újra és újra meghaltam. De túléltem. Itt vagyok. Már nem kellesz. Abban az időben még csak egy kis csaj voltam. Azt hittem szerelmes vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy a szerelem nem arról szól, hogy oda vagy valakiért, akit soha nem kaphatsz meg. Bálványozhatod, álmodozhatsz róla lefekvés előtt, de SOHA ne higgy. Ne reménykedj. Az a legrosszabb. Ha hagyod odáig elfajulni a helyzetet, már menthetetlen vagy. Ahogyan én is..

~Vannak éjszakák, mikor képtelen vagy aludni. Egyszerűen fekszel mozdulatlanul, s az ablakon beszűrődő fények játékát figyeled. Mind e közben pedig azon filózol, hogy mit rontottál el. Hogyan lehetnél értékesebb? Több? De akár ezerszer is felteheted magadnak a kérdést, akkor sem találsz rá megfelelő választ. És ez az, ami a legjobban aggaszt.

~Lenyűgöző érzés, amikor végül rájössz, hogy többé már nincs szükséged, vagy nem akarod azt az embert, aki elsétált tőled.